Katona József (1791 – 1830) kecskeméti hivatalnok, író Bánk bán című (1815) 1819-es drámája sokáig a feledés homályában maradt, az 1833-as kassai ősbemutató után csak 1839-ben tűzte színpadra a Nemzeti Színház (Pesti Magyar Színház), majd egy évtizeddel a szerző halála után. A darabot az 1848-as forradalom előestéjén kapták föl, és március 15. napján is ez volt műsoron Pesten, így tulajdonképpen a forradalom egyik jelképe lett. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy Erkel Ferencnek köszönhetően operaváltozata is született 1861-ben – a Bánk bán talán a legnemzetibb magyar opera – olyan klasszikus zenei betétekkel, amit szinte minden magyar ember ismer (Hazám, hazám, te mindenem; Gondold meg és igyál). A Bánk bán a magyar nemzeti legendárium része tehát.
„Munkálkodó légy, nem panaszkodó.”
Pedig kicsit józanabbul nézve a Bánk bán mint dráma lehet hogy kitűnő koreográfiájú, nehezen szép nyelvezetű, jól megszerkesztett darab (érdekes, már-már csehovi fogás például Tiborc megjelenésekor, hogy a paraszt és Bánk elbeszélnek egymás mellett, vagyis a Melinda miatt feldúlt Bánk rá se hederít arra, amit Tiborc mond), patrióta szándékú mű, de a legfőbb vezérelv és motívum benne a heves németellenesség (úgy általában véve idegenellesség) és a magyar nemesi uralkodó osztály dicsérete, meg valami romantikus-fajos gondolkodás.
Katona József Kecskemét mezőváros tanácsának ajánlotta a művét, a helynek „hol keverve nincs be még a szentkori pásztori kún-magyar szív”, s ebben az ajánlásban a pásztor- és kun-romantika látható az egyébként katolikus – tehát valószínűleg nem kun vérű Katonától.
„a magyar bor olyan mint a magyar barátság – mentől óbb, annál erősebb.”
Mi, magyarok a saját hazánkban vagyunk elnyomottak a németek által. Nyilván ez is oka annak, hogy a reformkorban olyan népszerű lehetett a Bánk bán: a németellenesség gondolata miatt, és annak tudatosításával, hogy a magyar úri osztály a hazafiság és haladás letéteményese. A magyar urak viszik előre a haza ügyét. Bánk és Petur igazi nemes jellemek, azonkívül hogy hazafiak – bár itt a hazafiság mércéje a németellenesség, vagy általában az idegenellenesség. A magyar nemesi jellem talán legtisztább megtestesítője, Petur kijelenti, hogy nem tud idegennek szolgálni legyen az görög, német, olasz, zsidó.
„Sohasem alattomos a magyar.”
Az urak közül csak azok a rosszak, akik idegenek, főleg a németek – s a darab kulminációja, hogy Bánk lemészárolja a német („meráni”) királynét. A németek meggyalázzák Magyarországot, annak erkölcseit, lerabolják a hont és minden pozíciót maguk töltenek be. (Bánk: „Bejártam az országot és mindenfelé csak elbúsulást találtam. Udvarod átkozza minden és hazádfiit.”)
Igen, a drámában szerepel a jobbágy Tiborc is, ezzel Katona mintegy „nyit” az alsóbb néposztályok felé, őket is bevonja a „nagypolitikába”, amit egyfajta nemzetegyesítő aktusként szokás értékelni, de Tiborc ismert „panasza” szintén inkább egy etnonacionalista ízű kifakadás, ami alapvetően idegen a mélymagyar népi szemlélettől: Tiborcnak nem az a baja, hogy a vérét szívják, kiszipolyozzák, hanem inkább az, hogy ezt a németek, izmaeliták és zsidók teszik.
„sovány nyakunkra izmaelitákat
ültettek – ez már égbe kiált.”
Katona József drámájában magyar szellem tehát erkölcsös, nemesi, fajos, és szemben áll az idegen németek erkölcstelen, Magyarországra zsákmányként tekintő világlátásával. Hazánk megnyomorítói a németek (az idegenek). A magyarországi reformkorban, az 1840-es években ez egyértelmű és világos üzenet volt. De vajon mit lehet kezdeni ezekkel a nézetekkel a 21. századi Magyarországon?
(kép: a pesti Nemzeti Színház épülete 1845 körül)