Az elfeledett 1938-as Ezüstcsapat

Mint az közismert, a magyar labdarúgó válogatott két alkalommal is ezüstérmet szerzett a világ legnépszerűbb sportágának legnagyobb eseményén, a világbajnokságon, 1938-ban és 1954-ben.

Az 1950-es évek olimpiai bajnok Aranycsapatának névsorát ma is szinte mindenki ismeri – méltán. Az 1938-as világbajnoki ezüstérmes magyar csapattal azonban sajnos nem ez a helyzet. Kevesen vannak, azt hiszem, még a futballrajongók között is, akik fel tudnának sorolni akár csak három nevet abból a válogatottból.

Az, hogy ma jobban ismerjük az 1954-es ezüstcsapat névsorát, mint az 1938-as válogatott játékosait, egyfajta „kommunista propaganda” eredményének is tekinthető. Hiszen 1945 után a Horthy-rendszer negatív vonásait igyekeztek kihangsúlyozni, az esetleges pozitívumokat pedig feledtetni – kicsit ahhoz hasonlóan, amit ma tesznek az 1945 utáni rendszerekkel a média és az „irányított közbeszéd” (oktatás, tudomány stb.) szereplői (mi persze nem érjük be az olcsó propagandával…).

1945 után a Horthy-rendszer sportsikerei is elhalványultak, kiszorították őket a kommunista rezsim sporteredményei. És valóban, volt is mivel büszkélkedni! Az 1952-es Helsinki olimpián a magyar olimpiai csapat az éremtáblázaton a harmadik helyet foglalhatta el a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió után! 16 aranyérmet, 10 ezüstérmet és 16 bronzérmet hoztak haza sportolóink Helsinkiből 1952-ben (a Szovjetunió nem sokkal többet, 22 aranyérmet szerzett, az USA 40 első helyezést ért el)! A mai politikai konjunktúra által alakított közbeszéd „nem szívesen” emlékezik a Rákosi-rendszer eme fényes sikereire, mint ahogy 1945 után sem szívesen helyezték reflektorfénybe az előző rendszer sportcsillagait.

Az 1954-es hősök megmaradtak a nemzeti emlékezet részeként, az 1945 utáni évtizedek viszont elegendőek voltak ahhoz, hogy az 1938-as csapat játékosai jórészt feledésbe merüljenek.

1938-ban a magyar válogatottnak egyetlen selejtezőmérkőzést kellett játszani a kijutáshoz, március 25-én az MTK-pályán 11-1 arányban vertük Görögországot, s ezzel máris megszereztük a jogot a franciaországi Vb-n való részvételre. Az 1938-as torna a magyar csapat második Vb részvétele volt, válogatottunk először 1934-ben, Olaszországban szerepelhetett foci világbajnokságon. Akkor az első körben, a magyar válogatott első világbajnoki mérkőzésén, Nápolyban, 1934. május 27-én 4-2 arányban verte Egyiptomot Nádas Ödön együttese, ám négy nappal később, a második körben (Bolognában), a legjobb nyolc között Ausztria búcsúztatott minket (2-1).

1938. június 5-én Reimsben kezdődött a magyar diadalmenet: 6-0 arányban lemostuk Holland-Kelet Indiát, egy héttel később Lille-ben egy, az ázsiaiaknál már jóval erősebb ellenfél, Svájc sem tudott ellenállni Dietz Károly csapatának (2 – 0). Június 16-án Párizsban, a legjobb négy között a magyar edző (Nagy József) által irányított svédek sem bizonyultak nehéz ellenfélnek, s bár már az első percben bevették Szabó Antal kapuját, de utána ötöt – valójában csak négyet, mert egy öngól is volt – vágtunk nekik (ebből kettőt Zsengellér Gyula, egyet Titkos Pál és Sárosi György).

A svédek legyőzése után következhetett a döntő, Párizsban, az Olimpiai Stadionban (Colombes, 1928-tól Yves du Manoir stadion), 1938. június 19-én, 45 ezer néző előtt a címvédő Olaszországgal találkozott a magyar csapat, és 4 – 2-es vereséget szenvedett (a 8. percben Titkos Pál még egyenlített, a 70. percben Sárosi György visszahozta a magyar reményeket, 3-2-re módosítva az eredményt, de Silvio Piola a 82. percben megadta a kegyelemdöfést). Ezzel Olaszország másodszorra is világbajnok lett 1934 után, a három tornából kettőt megnyerve (az első Vb győztes 1930-ban Uruguay volt).

Kissé szélesebb kontextusba helyezve, a két világháború közötti magyar futballsikerek a Monarchia idején megalapozott futballkultúra folytatásának tekinthetők. Ausztria-Magyarország utódállamai, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, de részben Románia, Jugoszlávia is, igen sikeres futballnemzetek voltak a két világháború között (1934-ben Csehszlovákia vesztett a római Vb döntőben Olaszországgal szemben).

Az 1938-as magyar válogatott játékosai is még jórészt a Monarchiában születtek. De kik voltak ezek az emberek? Érdekes emberi sorsok bontakoznak ki, belepillantva a biográfiákba.

Lássuk csak.

Szabó Antal (1910 – 1972) volt a kapus. Steinbach Antal néven született soroksári sváb családban. 1930-1940 között az MTK (Hungária FC) játékosa volt, 1956-ban az NSZK-ba emigrált, külföldön halt meg.

Polgár Gyula (1910 – 1992) védő szintén magyarosított nevű volt. A magyar Alföldön, Kisteleken született Pignitzky néven. A Ferencváros játékosa volt, 1956-ban Ausztráliába emigrált, ott halt meg.

A másik védő a döntőn Bíró Sándor (1911 – 1988) volt. Bier néven született Füzesabonyban, az MTK (Hungária) játékosa volt.

A középpálya baloldalán a korán elhunyt Szalay Antal (1912 – 1950) játszott, az Újpest fedezete. Középen a Szombathelyen született Szűcs György (1912 – 1991), szintén az Újpest játékosa lépett pályára. Jobboldalon az örök fradista, a füzesabonyi születésű Lázár Gyula (1911 – 1983) serénykedett (később, 1958-1959-ben egyiptomi szövetségi kapitány is volt).

A támadósor baloldalán a Hungária játékosa, Sas Ferenc (1915 – 1988) rohamozott. Budapesten született Sohn néven, zsidó családban, 1938-ban, nem sokkal a Vb után a  Horthy-rendszer fasizálódása miatt Argentínába emigrált. A Vb döntő volt az utolsó mérkőzése nemzeti színekben, Argentínában a Boca Juniorsban is játszott, Dél-Amerikában halt meg.

Mellette az újpesti Vincze Jenő (1908 – 1988) játszott a döntőn az olaszok ellen. 1956-ban Svájcba, majd az NSZK-ba távozott.  Középen Sárosi György (1912 – 1993) próbálta feltörni az olasz védelmet. Budapesten született Stefancsics néven, délszláv származású családban. Az FTC játékosa, 1948-ban Olaszországba szerződött, 1952-ben edzőként bajnokságra vezette a Juventust. 1993-ban Genovában halt meg.

Sárosi mellett a csapat legnagyobb sztárja a ceglédi születésű gólvágó Zsengellér Gyula (1915 – 1999) volt, 1938-ban az Újpest labdarúgója. A második világháború után Olaszországban, Görögországban, Cipruson dolgozott (1958-1959-ben ciprusi szövetségi kapitány is volt).

A Vb döntőn is gólt szerzett Titkos Pál (1908 – 1988). Titschka néven született Kelenvölgyön sváb családban. A Hungária játékosa volt. Leszámítva egyiptomi szövetségi kapitányságát (1958-1959) végig Magyarországon maradt.

A keret tagja volt még a fradista Sárosi-Stefancsics György öccse, Sárosi Béla (1919 – 1993 – ugyanabban az évben halt meg, mint testvére). 1946-tól Olaszországban játszott, Nyugaton élt. Spanyolországban halt meg.

A ferencvárosi Toldi Géza (1909 – 1985) budai sváb családban született Tunigold néven.

A hungáriás, Budapesten született Turay József (1905 – 1963) 1938-ban már-már veteránnak számított. Egész életében Magyarországon maradt.

A hátvéd Korányi Lajos (1907 – 1981) Kronenberger néven született 1907-ben Szegeden, az FTC játékosa volt, végig Magyarországon maradt.

A budapesti Balogh István (1912 – 1992) az Újpestben focizott, mindig Magyarországon élt.

A csatár Dudás János (1911 – 1979) a Hungáriában focizott.

A budapesti Háda József (1911 – 1994) ferencvárosi kapus védett az első mérkőzésen. A szegedi Pálinkás József (1912 – 1991) végül nem kapott lehetőséget, hogy a világbajnokságon védjen.

Cseh László (1910 – 1950) a Hungáriából, Kohut (Kohaut) Vilmos (1906 – 1986) a Ferencvárosból került be a keretbe (ő az első meccsen gólt is szerzett).

A csapat edzője a soproni születésű német Dietz Károly (1885 – 1969) volt, aki érdekes, szomorú életutat járt be. 1918-ban, a forradalom után Budapest rendőrfőkapitánya lett az akkor 33 éves fiatalember, 1919-ben ő tartóztatta le Kun Bélát. A Tanácsköztársaság idején letartóztatták, 1934-1939 között volt a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya. 1944-ben a nyilasok tartóztatták le, Sopronkőhidán majd Mauthasenben tartották fogva a magyar válogatottat világbajnoki ezüstéremre vezető szakembert. 1951-ben Bodrogkeresztúrra telepítette a kommunista hatalom, Budapestre 1963-ban tért vissza.

Érdekes névsor, érdekes emberi sorsok. 21 labdarúgó és egy edző.

A 21 labdarúgóból legtöbben a Ferencvárosból érkeztek (8 fő), utána az MTK-Hungáriából (7 fő), majd a harmadik nagy fővárosi klubból, az Újpestből (5 fő), egy játékos Szegedet képviselte.

Nem meglepő adat, tudván, hogy a két világháború között, de utána is, lényegében az 1980-as évekig, a magyar futballélet mennyiségileg is minőségileg Budapesten koncentrálódott.

A 22 főből 12 volt „népi” magyar (ideértve Pignitzky-Polgárt is), 6 német, 2 zsidó, 2 délszláv származású, bár ennek különösebb jelentősége nincs, csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, mint szociológiai tényt (persze, mivel a korabeli magyar foci Budapesten koncentrálódott, ezért a jelentős részben német és zsidó kulturális-népi hagyatékkal rendelkező magyar főváros népessége is hangsúlyozottabban jelent meg a futballban), nem mintha bárkinek is közülük kétségbe vonnánk magyarságát. Épp ellenkezőleg. 

Érdekes, és szomorú a fent felsorolt emberek sorsa. A 22 emberből heten külföldre kerültek, főleg a „sztárok”, feltehetőleg anyagi-egzisztenciális okokból (Zsengellér, Sárosi). Néhányan politikai okokból menekültek el: Sas az 1938-tól már fasisztának nevezhető Horthy-rendszer elől, Szabó és Polgár a kommunista Magyarországból távozott. A csapat edzőjét, Dietz Károlyt a nyilasok és a kommunisták is meghurcolták.

Noha néhányan nagyon fiatalon meghaltak közülük, de sokan tisztes kort értek meg. Az ezüstcsapatból utoljára Zsengellér Gyula ment el, 1999-ben (túlélte tehát a tizenhat évvel későbbi Aranycsapat tagjainak többségét is).

Ne feledjük őket sem! 

(https://nepibaloldal.blog.hu/2012/07/03/az_elfedett_1938-as_ezustcsapat)