1918 októberében a pacifizmust hirdető Károlyi Mihály és meglehetősen tarka összetételű, szociáldemokratákból, polgári radikálisokból, liberálisokból, függetlenségpártiakból álló csapata került hatalomra Magyarországon. Károlyiék a több mint négy éve tartó pusztító, az országot kimerítő háború után pacifista politikát hirdettek. Miközben a magyar állam gyakorlatilag felbomlott, összeomlott, már 1918 tavaszától kezdve (s nem Károlyiék miatt), az új hatalom leszerelte a hadsereget (ha kell, erőszakkal lefegyverezve a harcolni akaró katonákat), s feladta az ország határainak védelmét a Magyarország területére agresszorként, a belgrádi békemegállapodást felrúgva betörő román (és cseh) területrablók előtt.
A Károlyi-kormány kezdetben Nyugatbarát, bevallottan Antant-barát volt. Ostoba, elhibázott, kudarcos politikájának éppen ez volt a legitimitása: Károlyi Mihály jó nyugati kapcsolatokkal rendelkezett, a Károlyi körül csoportosuló társaság magát nyugatosnak hirdette, s ahogy mondták, a pacifista politika, a magyar hadsereg leszerelése, az ország területének önkéntes feladása (!!!) révén majd jó pontokat szerzünk a nyugati közvélemény és döntéshozók szemében…
Ez az önfeladó politika természetesen teljes és totális kudarchoz vezetett (mint ezt maga Károlyi Mihály is őszintén elismerte). Egyben azt is demonstrálta, hogy a magát nyugatosnak kiadó, progresszív társaságnak fogalma sincsen a Nyugatról meg Európáról. A Nyugat egyik civilizációs fundamentuma ugyanis éppen a saját érdekeinkért való küzdés, nem pedig a gerinctelen behódolás (aki nem hiszi, nézze meg bármelyik hollywoodi filmet. Az a hős, aki kiáll a saját érdekeiért és megküzd értük. Ez a nyugatos viselkedés). Amit Károlyiék csináltak, az mentális eredőit tekintve nem nyugatos politika volt, hanem inkább egyfajta keleties csauszviselkedés. Meg is kapta megérdemelt jutalmát, a nyugatiak szemében Károlyi politikája inkább megvetést váltott ki, semmint tiszteletet és elismerést (jellemző, hogy az Antant is csak akkor küldött tárgyalásokra felhatalmazott követet Budapestre, amikor 1919 márciusában az új kommunista hatalom fegyveres ellenállást helyezett kilátásba).
A magyar nyugatosokkal az a baj, hogy nem ismerik a Nyugatot. Ez a mostani menekültválság során is nagyon látványosan megmutatkozott.
Állítólag nyugatias értékeket kértek számon a magyar határokat védelmező kormányon, azt követelve, hogy korlátlanul öleljük keblünkre a hozzánk százezerszámra érkező más nyelvű, más szokású, más vallású ázsiai menekülteket (ugyanők 2004-ben hallani sem akartak a határontúli magyarokról) – egyébként az is érdekes, hogy tíz éve, a 2005-ös szeptemberi párizsi zavargások idején éppen a magyar liberális-neokonzervatív orgánumok, a HVG, az Élet és Irodalom, a hirszerzo.hu voltak, akik tele szájjal, a harmincas évek szellemiségét idézve zöld pestiseztek, muszlimoztak…
És micsoda pofára esés! Kiderült, hogy a kioktató, cinikus nyugati államoknak, Ausztriának, Németországnak, Horvátországnak is csak addig kedvesek a menekültek, amíg nem hozzájuk érkeznek ekkora tömegekben! Hogy lám, ők is határőrizetet vezetnek be, ha kell, fegyvert is használnak, s bizony, ők sem mindig tudják civilizált módon kezelni a menekültáradatot. Orbán Viktor a menekültpolitika határozott, a nemzeti érdekeknek megfelelő kezelésével óriási győzelmet aratott, a magát nyugatosnak nevező társaság meg már megint súlyos intellektuális deficitről tett tanúbizonyságot.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2015/09/19/a_liberalisok_mar_megint_nem_ertik_a_nyugatot)