Nem vagyok filmtörténész, nem tudom, hogy Huszárik Zoltánra hatott-e Andrej Tarkovszkij, bár a csodálatos Szindbád (1971) képei (Sára Sándor) időnként mintha az Andrej Rubljovot (1966) idéznék. Mindenesetre ahogy az irodalmi Szindbád szerzőjére, Krúdy Gyulára erősen hatott Alekszandr Puskin, úgy Huszárikra is hathatott Tarkovszkij, így mintegy a maga logikája szerint fordulhatott vissza a képekben az irodalmi mű.
Huszárik Zoltán az elmúlás rendezője, műveinek visszatérő eleme a halál, elmúlás, öregedés, s a Szindbád, minden idők egyik legjobb magyar filmje is az elmúlás témáját jeleníti meg gyönyörű képeiben. S mivel, ahogy Tarkovszkijtól tudjuk, a film a megörökített idő művészete, az elmúlás témája amúgy is a legtermészetesebb, „leghálásabb” témája lehet egy filmnek.
A Szindbád a régi magyar polgári világ esztétikai értelemben lenyűgöző megjelenítése. A filmet az akkori Csehszlovákiában forgatták, Selmecbányán, az egykori magyar Felvidéken, ahol a leginkább megmaradt a középkorias magyar világ – hála annak, hogy a volt Magyarországnak ezt a részét érintette legkevésbé a török pusztítás.
A Szindbád ennek a világnak a régiségét, ódon mivoltát hangsúlyozza: temetőt látunk, középkorias épületeket, régi fotókat, régies kosztümöket, egyházi anyakönyveket (születés, házasság, halál). A városokban szűk utcák, bent a lakásokban trófeák, – szinte érezzük is a falak dohos illatát, különösen ha belépünk a tágas, polgári konyhákba, és belelapozunk a 19. századi szakácskönyvekbe. Az asztalokon álló tálak a klasszikus csendélet képeket idézik.
A kései dualizmus magában elenyésző, múltba révedő, a fiatalságot, megtermékenyítő életerőt visszasíró világát meztelen nők, omló falak, festményszerűen kimerevített képek (akárcsak Tarkovszkijnál) jelenítik meg Sára Sándornál és Huszárik Zoltánnál.

A kis éttermek, a virágoskisasszonyok, az eperpálinka, a tánc öltönyben-estélyiben az eltűnt kisvárosi-polgári világot idézik meg. A polgári miliőt meleg bársonyszínű belsők teszik otthonossá, de időnként már émelyítővé (vörös tapéta, a pohárban vörös ital, vörös ruhák, a vázában vörös rózsa).
A Szindbád mégsem nosztalgia, hanem emlékezés. A régi szerelmeit, terméketlen csábításait felidéző Szindbád (Latinovits Zoltán) szenvedő, vétkes ember: „csaltam, loptam, hazudtam, káromkodtam, a böjtöket nem tartottam meg, templomba nem jártam, elkövettem mindent az emberölésig.” A magába és emlékeibe forduló Szindbád a kései dualizmus modernitása ellen van („nem szeretem ezt a mai világot”), és a filmben egy pillanatra felvillan a magyarságféltés motívuma is („már azt sem tudom, minek örülhet az ember, ha magyar”) de Szindbádnak „csak” emlékei vannak: kamaszos, erotikus, ódivatú emlékei. Ilyen megadó, regresszív, csendes melankóliával, család és utódok nélkül, magányosan múlik el Szindbád élete, a polgári világ, a régi Magyarország.

A film utolsó 12 perce egyszerűen zseniális még ebben az amúgy minden képkockájában is gyönyörű filmben. A „polgári” Szindbád elzarándokol egy búcsúba, a népi vallásosság elemei, a virrasztás, a fekete fejkendős, ráncos, furcsa arcú öregasszonyok egy másik világ felé nyitnak kaput (a megjelenő öreg paraszti asszonyarcok zseniálisak, a mély barázdált ráncok, az öregesen angyali tekintetek mintha a magyar parasztság ezer évét tükröznék vissza).

A következő jelenet, a megviselt arcú Szindbád tánca Tél Tündérrel egyszerűen gyönyörű! Az erdő közepén, egy befagyott tavon, a színes ruhákban lejtett kétperces korcsolyatánc, ami után Tél Tündér belevész a fagyos-ködös tájba…Szavak nem adhatják át a képet.








És az utolsó, a templomjelenet, a beteljesülés (a halál az elmúlás beteljesedése). Mint ahogy az Andrej Rubljov végén a közelről mutatott ikonok képe katartikus erővel teljesíti be a filmet (mintegy az egész film csak előkészítése annak, amit látunk a végén), úgy a Szindbádban az üres templom szobrai az elmúlt nemzedékek érzéseit adják át felénk, Szindbád haldoklik és meg is hal, miközben évszázadok emlékezete néz le reá (mikor először közelről látjuk a templomban, egy szoborfej mintha ki is nevetné).

Huszárik Zoltán Szindbádja nemcsak minden idők egyik legjobb magyar filmje, de nemzetközi mércével is kiemelkedő filmművészeti alkotás (nem marad el Tarkovszkij bármelyik művétől). Nem, nem furcsa, hogy egy ilyen film 1971-ben készült. Épp ellenkezőleg, egy ilyen film csakis akkor készülhetett (még úgy is, hogy tudálékoskodó főnökök és bürokraták széttrollkodták az eredeti forgatókönyvet), amikor a magyarság erkölcsi és intellektuális színvonala a mai szint fölött állt.






(https://nepibaloldal.blog.hu/2017/03/29/huszarik_zoltan_szindbad)