Ritka dolog, amikor egy ember nyilvánvalóan a rossz oldalon áll, és megrendíthetetlenül, szemrebbenés, ingadozás nélkül, mindennek ellenére kitart a véleménye mellett. Ilyen ember volt Marosán György (1908 – 1992), a hosszú életet megért bihari származású szociáldemokrata, majd kommunista politikus.
Ki volt Marosán György? 1948-ban még támogatta a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesülését, de 1950-ben azzal a váddal, hogy „jugoszláv kém”, halálra ítélték. A halálos ítéletet életfogytiglanra enyhítették, 1956 tavaszán szabadult, majd ismét egyből vezető funkcióba került (a Minisztertanács elnökhelyettese).
A „munkás-paraszt kormány” tagja, egyik vezető személyisége Kádár János és Münnich Ferenc mellett. 1956 novembere és 1957 májusa között keményvonalas retorikájával sokat tett az új rezsim megszilárdítása érdekében, de az 1960-as évektől háttérbe szorították az izgága politikust.
Marosán életében sok visszaemlékezést írt. Az egyik ezek közül az 1989-ben megjelent A tanúk még élnek, mely az 1956 nyári és 1957 nyara közötti eseményekbe enged betekintést. A 81 éves Marosán ekkor még ereje teljében, aktív volt. 1989-ben már javában zajlik az 1956-os események átértékelése. Marosán viszont nem zavartatja magát, nem köntörfalaz, hímez-hámoz, hanem – stílusához híven – brutális nyíltsággal ragaszkodik kommunista meggyőződéséhez, még akkor is, amikor nyilvánvaló, hogy az erkölcsi igazság nem az ő oldalán áll.
A tanúk még élnek érdekes olvasmány Marosán időnként nagyzoló-hencegő stílusa mellett is. A könyvből kiviláglik, hogy 1956 nyarára Magyarország súlyos gazdasági válságba került. Nagyon súlyos volt a szénválság a lengyel szállítmányok elmaradása miatt. Utal az antiszemita hangulatra, arra, hogy őt, Marosánt sokan azért tisztelték, mert „igaz keresztény magyar ember.”
Jól érzékelteti, hogy 1956 őszére, már október 23. előtt, a hatalom lényegében összecsuklott. Nemcsak azért, mert a pártvezetés hosszú külföldi látogatásra utazott. A rákosista vezetés bűneit nyíltan tárgyalják. A közbeszédben általános diskurzus zajlik, hogyan lehetne, és kellene megújítani a magyar politikai rendszert. A legtöbben Nagy Imrétől várják, hogy álljon a vezetés élére. Eközben a kommunisták egymást marják. A fegyveres testületekben zavartság, nyugtalanság üti fel a fejét. Október elején fegyvert kapnak a kommunista pártvezetők, így Marosán is. Vagyis gyakorlatilag már október 23. előtt széthullott a korábbi hatalom.
Rajk László október 6-i újratemetésén hatalmas tömeg gyűlt össze. A tömegben izzik a kommunistaellenes hangulat, s bár ez akkor még nem eszkalálódik, a hangulat rémisztő a vezetők számára. Marosán így emlékszik vissza az akkor történtekre: „Többezres tömeg a Baross utca végén. Végre keresztül jutunk. A tömegek pillantása számunkra semmi jót nem ígér. A sofőrről csurog a verejték. Nem a főbejáratnál, hanem a Kerepesi temető egy rég használt mellékkapuján lopakodunk be, és a sírok között, mellékúton megközelítjük végre a Kossuth mauzóleumot. […] Itt valami pokoli találkozás van. Sírni szeretne az ember, de a PB tagjai felé sugárzó gyűlölet ebben megakadályoz.”
A temetés után egyetemisták tüntettek a Battyhány-örökmécsesnél, a Sztálin-szobornál, a szovjet nagykövetség előtt. Itt már elhangzanak azok a jelszavak, melyeket két hét múlva Budapest visszhangoz („Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!”, Tito, a jugoszláv-magyar barátság éltetése). Az emberek Nagy Imrét éltetik az utcán.
A következő napokban folytatódik a „bomlás”. Megjelenik Gimes Miklós Legyen világosság! című írása. Sztálinváros az átnevezését kéri. Október 19-én az egyetemisták tüntetni készülnek. Álhírek jelennek meg, hogy Lengyelországban összecsapások kezdődtek a lengyelek és a szovjetek között.
Október 23. bizonyos értelemben csak logikus befejezése az előző hetek történéseinek. A pártvezetés habozik, engedélyezze-e a tüntetést. A csiki-csuki csak még szánalmasabbá teszi a pártvezetést. Marosán, állítása szerint, már ekkor lövetni akar a népbe. A BM vezetői azonban nem hajlandóak fegyvert alkalmazni a békés tüntetők ellen. Gerő Ernő már október 23-án nappal összeomlott: „Fejét tenyerébe hajtva, szinte megrokkanva” ül Rákosi egykori helyén. Este felrobban a város, a Rádió épületénél fegyveres harc tör ki. „Sok minden érthetetlen volt a számomra, de egy valami mérhetetlenül megdöbbentett: honnan és hogyan szerezhettek fegyvert a rohamcsoportok?” Erre a kérdésre hatvan év múltán sincs egyértelmű válasz. Az embert és fegyvert szállító teherautókról Marosán is ír, megjegyezve: „Október 23-án 16 és 20 óra között a MÖHOSZ [azaz a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség] legtöbb helyi szervezetének raktárát feltörték.” Ha igaz, amit Marosán ír, akkor ezt az jelenti, hogy a fegyverek beszerzése valakik által már akkor kezdetét vette, amikor javában zajlott a békés tüntetés Budapesten.
Marosánt megdöbbenti, hogy a munkások és kommunisták tétlenek, vagy egyenesen a felkelőkkel tartanak. Állítása szerint ő is javasolta október 24-én a PB ülésén, hogy szovjet csapatokat hívjanak segítségül – mivel a magyar fegyveres erők már demoralizálódtak. Végül a sebtében miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre kormánya kérvényezi a szovjet csapatok bevetését, miután a felkelők a Rádió után elkezdték ostromolni a Kilián-laktanyát, a Szabad Nép szerkesztőségét, a Bem-laktanyát, a József telefonközpontot és a Lámpagyárat. Egyre több a fegyver a felkelők kezén.
Október 25-én történik a leggyalázatosabb esemény: valakik belelőnek a Kossuth téren békésen tüntető tömegbe. A 20. századi magyar történelem egyik legaljasabb tette ez, és szintén rejtély a mai napig, kik is voltak a tettesek? Miért kellett sortüzet zúdítani a tüntetőkre? Kik lőttek? Kinek a parancsára?
Marosán György hitványsága talán itt a legnyilvánvalóbb. A Kossuth téren szovjet katonák is voltak, a téren barátkozás kezdődött a szovjetek és a magyarok között, amikor eldördültek környező épületek emeleteiről kilőtt a gyilkos sorozatok. Marosánt viszont szövege szerint csak az bántja, hogy a szovjet katonák is belekerültek a pergőtűzbe, sőt, ő mintha arra célozna, hogy kimondottan a szovjet katonákra tüzeltek az épületekben rejtőzködő ismeretlen elkövetők, és hogy ez egész valami provokáció lett volna. „A téren barátkozás folyt a szovjet katonákkal, akikre hirtelen két helyről, a magyar páncélkocsiról [a téren tartózkodott egy ilyen jármű] és az FM [azaz a Földművelésügyi Minisztérium] tetejéről tüzet nyitottak.”
Mindenesetre ezután jelenti be Nagy Imre, hogy a magyar kormány kezdeményezi a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. A parlamenti vérengzés után elszabadul a pokol. Megostromolják az Izabella utcai államvédelmi székházat. Szegeden 30 ezer ember vonul a pártház elé. Székesfehérváron 10 ezres tüntetés, Zalaegerszegen fegyveresek megostromolják a pártházat, az országban több helyen ledöntik a szovjet emlékműveket. A kommunista hatalom kártyavárként omlik össze – és nincs aki megvédje (csak itt-ott folyik szórványos ellenállás, vélhetően a kegyelemre aligha számítható államvédelmisek részéről). A csepeli munkások is a felkelőkhöz csatlakoznak, a pártvezetők hanyatt-homlok menekülnek, Budapesten barikádok emelkednek és a fegyveresek átveszik a közterek ellenőrzését. Vidéken egyre több pártházat dúlnak fel.
A forradalom győzött. Október 28-án már a Szabad Nép is nemzeti és demokratikus forradalomról ír. A vidéki városokban is nemzetőrségek jönnek létre. A hithű kommunisták, nemcsak a vezetők, de a „közemberek” is fejvesztve menekülnek.
Az utolsó pont, a pártház a Köztársaság téren. A rendszer néhány maradék híve itt húzta meg magát. A pártház véres ostroma során „ávósokat” (kiskatonákat) és kommunistákat ölnek, lincselnek meg, összesen 25 embert. Marosán könyve jól átadja a félelem és rettegés légkörét.
A kommunisták félnek és a halálra készülnek. Október 31-én a Nádor utcai moziban gyűlnek össze 120-an: „Még soha, de most megöleltük egymást.” Azok tesznek így, akik a búcsúra, a halálra készülnek.
November 1. Nagy Imre kilép a Varsói Szerződésből, és Jurij Andropov szovjet nagykövettől követeli a szovjet csapatok távozását. Ezen a napon Kádár és Münnich eltűnik, senki sem tudja, hol vannak.
Másnap Marosánt is egy szovjet teherautó kimenti Budapestről. Tökölre szállítják, itt már javában készülődik a szovjet hadsereg. Tökölön több menekült kommunistát is lát Marosán, többek között Andics Erzsébetet.
November 4-én megindul a szovjet támadás Budapest (Magyarország) ellen.
Marosán könyve érdekesen tükrözi a szovjet bábkormány élére álló Kádár lelkiállapotát. Kádár pontosan tudta, hogy mire vállalkozott. A katonai győzelem a szovjet hadsereggel a háta mögött nem kérdés, de mit lehet kezdeni a hazaárulás ódiumával?
A Kádár környezetében lévő emberek behúzott vállal, lesütött szemmel járnak. „Senkit sem találok, akikben legalább egy szikrányi lelkesedés volna. […] Hitüket vesztett emberek ezek.” – írja Marosán. Tudják, hogy árulókként fognak tekinteni rájuk. Kádár is pontosan tudta ezt. Érdemes itt idézni, amit Németh László írt Kádárról 1956 novemberében: „Vállalása [azaz a munkás-paraszt kormány élére kerülése] éppúgy jelenthet erkölcsi erőt, mint hitványságot – elítéltük s kissé megkönnyebbedtünk, hogy őt ítélhettük el: első reakciónkban már benne volt e szerep szörnyűsége s a vele járó jellempróba óriási volta.” Hm.
Kádárt páncélkocsin szállítják Szolnokról a szétlőtt Budapestre. A város romos, szürke, lucskos, kihalt. Lövésnyomok, felborított villamosok, leszakadt huzalok, a lámpák nem égnek.
Kádárt és maroknyi csapatát általános ellenszenv és elutasítás övezi. Mindenütt megvetés kíséri Kádárékat. Először a Rádiót akarják újraindítani, de még ez sem nagyon megy, a dolgozók nem akarják az új kormányt szolgálni.
Párt nincs, szétesett. Marosán vállalja, hogy személyesen vesz részt a párt újjászervezésében. Kockázatot is vállalva kimegy a párszervezetekhez. Az egyik első állomás a IX. kerület. Itt még szólnak a fegyverek (Budapesten legtovább a Tűzoltó utcai ellenálló góc tartott ki). Marosán odamegy, a pártaktívával találkozik. A párttagok zavarodottak, mi több, szégyellik magukat: „hogyan tudjuk és lehet-e az életben megmagyarázni a munkásosztálynak, a magyar népnek a szovjet csapatok behívását? Meg tudjuk-e valaha érteni ezt? Szovjet katonákat kértünk fel, hogy lőjenek a magyarokra? A kommunisták elvesztették a becsületüket, eljátszották az emberek bizalmát…” – írja Marosán a párttagok jogos panaszait. Még a kommunisták sem fogadták el Kádár árulását, „muszkavezetését.” „Kádár fáradt, csendes, szomorú.” Kádár csapata megosztott abban, mit kellene tenni, hogy kell értékelni a forradalmi napokat. Vannak, akik szerint Nagy Imrét is be kell vonni az új vezetésbe. Ezt támogatta Gyenes András (meghalt 1997-ben), Köböl József (meghalt 2000-ben) és Aczél György (meghalt 1991-ben).
Az első kommunista demonstrációra december 6-án került sor a fővárosban. Ekkor még bátorság kellett ahhoz, hogy utcára vonuljanak, mint ezt Marosán meg is jegyzi. A menetben karhatalmisták (is) vonultak.
Vidéken Baranyában (a Mecsekben) tart legtovább az ellenállás. A bányászok sztrájkolnak, a Mecsek erdeiben a Mecseki Láthatatlanok fegyveresei 1957 tavaszáig kitartanak. Marosán Pécsre indul. Az a mániája, hogy kommunista felvonulást rendez a városban, ahol december első napjaiban egymást érik az ellenzéki tüntetések. Marosán okosan arra kéri a városban állomásozó szovjet erőket, vonuljanak vissza az utcákról. Ezt a kérését megrökönyödés kíséri szovjet és keményvonalas kommunista oldalról egyaránt – félnek, azt hiszik, felvonulni csak tankágyúkkal a hátuk mögött lehet. Marosán viszont kérlelhetetlenül (legalábbis ezt írja) hazaküldi az oroszokat, nyilvánvalóan azért mert tudja, ebben a helyzetben a szovjetek nélkül kell erőt demonstrálni. A dolog bejön. „Amerre haladunk, a járda megtelik emberekkel. Biztatás, bátorítás, és sok ellenséges pillantás kísér bennünket. Lassan közeledünk a tér felé, amely zsúfolásig van emberekkel. Vannak, akik csendben, megszeppent kíváncsisággal néznek. Mások gyűlölettel.” Marosán nem titkolja, hogy vegyes, de inkább talán ellenséges érzelmek kísérték az MSZMP 1956. december 9-i pécsi demonstrációját, de az új hatalom hívei legalább ki mertek merni az utcára. Nem féltek, nem húzódtak vissza az odújukba, nem bújtak (legalábbis közvetlenül) a szovjet tankok mögé.
Marosán pécsi akciója a pesti központ elismerését is kiváltja. De Baranyában a helyzet még sokáig nem nyugszik. Marosán leírja, hogy 1957 január elején a Mecsekben az ő konvojára is rátámadtak a mecseki fegyveres ellenállók.
A következő állomás Dorog. Szintén bányászváros. A bányászok ellenállnak a kádári hatalomnak, nem dolgoznak. Marosán kimegy közéjük. A bányászotthonban nagy tömeg várja. „Éreztem az ellenséges, gyűlölködő légkört. […] A bányászasszonyokhoz, a férfiakhoz fordulok. Verem a fejükhöz a múltat, az éhségfelvonulást, a csendőrütlegeket. […] Itt is elmondtam – tudtam, nagy hatást tesz rájuk, hogy nekem több okom és jogom van a gyűlöletre Rákosival szemben. Amikor kimondtam, hogy halálra ítéltek, az emberek összenéztek.
– S lám, itt vagyok és vállalom a felelősséget! Adjatok bizalmat, becsületet még egyszer! […]
Amikor kifelé jövök, szétnyílik az embersor.”
Ismerve Marosán szenvedélyes természetét, lángoló beszédeit, a jelenet hihető. Azt hiszem, nem Marosán szavai, mondanivalója győzte meg a bányászokat, hanem azt értékelték benne, hogy ennek az embernek (aki maga is egyszerű származású és Rákosiék által halálra ítélt) legalább volt gerince elmenni hozzájuk. A sistergő gyűlölet ellenére odament közéjük, kiállt eléjük.
Január 11-én sortűz Csepelen. Ez volt az utolsó a sortüzek tragikus láncolatában. Az indulatok ismét elszabadulni látszanak. De április 4-én már 40 ezer munkás sorakozik fel az MSZMP mögé.
Május 1-jén pedig már valódi tömegek álltak Kádárék mögött. Az erődemonstráció a Köztársaság téren kezdődött. Itt Marosán beszélt, majd a Hősök terén százezres tömeg ünnepelte az új hatalmat. Ekkor még élt Nagy Imre, az 1956-os, később elítélt forradalmárok többsége. Az új hatalom csak akkor szánja el magát a nagy megtorlásra, amikor valódi tömegeket érez a háta mögött.
Marosán György gazember volt, mert az emberi életet semmire nem becsülte, ezért nincs számára mentség. Bár néhányszor „humanistának” nevezi magát könyvében, többször is mindenféle lelkiismeretfurdalás vagy ingadozás nélkül arról ír, hogy bele kellene lövetni a tömegbe (például 1956. október 23-án). A forradalom leverése után viszont az új hatalom képviselőjeként nem egyszer a saját élete kockáztatásával állt ki szenvedélyes beszédeivel az ezt a hatalmat kezdetben gyűlölő munkások, bányászok elé. Nem értettek vele egyet, de elismerték karakánságát.
Marosán nagyon impulzív, nehéz ember volt. 1962-ben gyakorlatilag háttérbe helyezték, ettől kezdve főleg könyveket írt. Megmaradt Kádár látens „baloldali” ellenzékének. 1992-ben, 84 éves korában halt meg.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2017/01/10/marosan_gyorgy_egy_gerinces_gazember)