1997-ben jelent meg Závada Pál Jadviga párnája című regénye, amely azonnal irodalmi szenzáció lett, és gyorsan meg is filmesítették (bár a film azóta „elkallódott” a köztudatból). Különös, naplóformában írt regényről van szó, egy békési szlovák család életéről, nagyjából a két világháború között.
A regény Osztatni András naplója, amibe később beleír a felesége, Jadviga, majd még később a fiuk is. Így szépen egymásra rakódik és mint a DNS-sejtek, összecsavarodik a három elbeszélés – melyek kibogozása érdekes feladat elé állítja az olvasót.
A „történet” egy szokványos – igen, szokványos – házasság, a férj és feleség gátlásokkal és kibeszéletlenségekkel teli története, amiben inkább a férj az áldozat, a szenvedő fél, a feleség Jadviga pedig a manipulátor (feminista-újbaloldali köröknek nem ez lesz a kedvenc regénye). A feleség nem szerelmes a férjébe, talán nem is szereti igazán, s már a szüzességét is elvesztette a házasság előtt, sőt, leszbikus kalandja is volt ausztriai diákévei alatt. Folyton megalázza a férjét, játszadozik vele, aki betörve, megalázkodva tűri a sorsát.
„Kínom a hátamra nőve nem ereszt. Bűnömre, fájdalmamra szögezett rá ez az asszony.”
Ennél az „alaptörténetnél” szerintem érdekesebb az „antropológiai háttér”, a Békés megyei szlovákok életéről (az író, Závada Pál maga is ebből a közegből származik). A szlovák asszimiláció folyamata, a generációról generációra felgyorsuló nyelvvesztés (a 20. század elején Békésben még vannak, akik nem is tudnak magyarul). A szlovák és a magyar identitás harca a békési tótok között. A „boldog békeidők” utolsó éve, az első világháború, a történelmi Magyarország felbomlása, a román megszállás. A magyar hatóságok fellépése a békési tót mozgalom ellen (rendőrbesúgói eszközökkel). Az újabb háború és utána kitérés a kuláküldözésre – hiszen a regényben szereplő Osztatniak meglehetősen jómódú parasztcsalád, Németországba járnak nyaralni 1914 előtt. A békési szlovák paraszti kultúra etnográfiai értékű leírása, olyan „érzékeny” témákkal is, mint a paraszti szexualitás. Alkalmasint a könyvnek ez az oldala érdekesebb, mint András és Jadviga története.
„S talán nem bántam volna azt se, ha örjőngésében erőszakkal tesz magáévá engem. Rettegtem s végsőkig ellenkeztem volna, talán engesztelhetetlen haragra gyúltam volna, de e megborzongató testi bántalom, s kéjbe fúródó fájdalom átívelt volna talán egy keskeny hidat a bűnöm és a bűnödésvágyam közötti szakadékon. Ugyanazon, amely Magát is elválasztja bűnei megváltásától, s bennünket is elszakít egymástól.”
Ami a Jadviga párnájában valóban felemelő és káprázatos, az az író gyönyörű nyelvezete, ami olyan szép és míves, hogy még kicsit hitelteleníti is őt, mármint azt, hogy egy 20. század eleji paraszti napló olyan makulátlan, az egekben járó stílusban legyen megírva, mint ahogy ezt a regényben látjuk. A Jadviga párnája kétségkívül az egyik legszebb nyelvezetű magyar regény, amit valaha írtak.
„Egyre tisztábban kirajzolódó érzéseimről semmit sem árulhattam el neki. Rajonghattam érte ugyanúgy, mint szeles-cserfes növendék koromban, megpillantásakor nyakát karolva, s arcom a mellére fektetve, összecsókolhattam orcáját, ha valami szépet vagy kacagtatót mondott, és kitárhattam neki lelkem ezután is, csak most már épp arról kellett hallgatnom, ami mindjobban betöltött.”
Nem csoda, hogy a filmes adaptáció is gyorsan elfelejtődött. Ennek a könyvnek talán a legfőbb értéke a nyelvezete, amit filmes eszközökkel nem egyszerű átadni.
„Jadvigám most már egymást érő sikoltozásainak jelére a kertek alól errefelé kezd lopakodni a tócsákat kerülgető, feketeszárnyú Szenteste. Belebőg az istállóból egy tehén. Ráfelelnek-e majd az égi harsonák?”