Firenze 1348, a pestis ideje – itt játszódik Giovanni Bocaccio 14. századi itáliai (firenzei) író novellagyűjteménye, a Dekameron. A pestis puszttítás, halál, betegség, de a szabadság ideje is. A szokásos rend felborul, valaki teljesen visszavonul a társasági élettől, és úgy próbálja átvészelni a nehéz időket; de vannak, akik úgy kezdenek élni, mintha nem lenne holnap. Isznak, dőzsölnek, és „mindenféle vágyukat kielégítik.” A városi elöljárók és poroszlók közül sokan maguk is a pestis áldozatai lesznek, úgyhogy „kinek-kinek szabad volt a vásár; azt cselekedhette, amire éppen kedve szottyant.” Hét fiatal nő és három férfi kivonulnak hát egy vidéki birtokra és történetekkel szórakoztatják egymást meghatározott témakörök szerint. Ezek általában pikáns, mulatságos, erotikával fűtött rövid históriák, novellák, amiből összeáll a Dekameron (’Tíz nap’).
A Dekameron meglehetősen erőteljesen erotikus tartalmú irodalmi mű. A történetek helyszínei Itália minden vidékén vannak, valamint Párizs, de még Görögország is – mondjuk hogy a klasszikus római Európa világa. Érdekes, hogy egy ennyire nyíltan szexuális tartalmú mű megszülethetett a 14. században. Ám a szexualitás talán nem is csak önmagában fontos, hanem a szabadság megnyilvánulásaként. Az elbeszélők és a történet szereplői általában szabad, vidám fiatalok, akiknek célja a másik szórakoztatása. A történetek olvasása közben az az érzésünk támadhat, hogy az ifjú társaságot csak a szex érdekli, annak mindenféle változatában, ezen kívül az egyetlen „közügy” az egyház, illetve annak rémes erkölcsi állapota. Sok novella szereplői papok, egyházi főméltóságok, apácák, akik bizony nem vetik meg titokban a testi élvezeteket. Az egyházról nyújtott „antiklerikális” kép fiatalos, kamaszos prizmán át látszik: az ifjak csak azt látják, hogy az egyházi személyiségek milyen képmutatók, pénzsóvárak, kapzsik, lusták, és sokszor ostobák. Az egyházat átszövő paráznaság még jól is jöhet, az egyik elmés novella szerint egy párizsi zsidó azután keresztelkedik meg, hogy Rómában látta a pápai udvar paráznaságát, mert hát ha az Úr mindezt tűri, és még ezután az egyház gyarapszik is, hát akkor tényleg ez lehet a jó.
A novellákban mindenki szexelni akar, nemcsak a férfiak, hanem a fiatal nők is, akik sokszor egészen nyíltan vallanak testi vágyaikról. A feleségek megcsalják férjeiket, és még az olyan asszony is elcsábítható, aki kezdetben ezt kategorikusan kizárja. De szexelni akarnak az öregek is, a szerzetesek, az apácák, a főpapok, s a szexualitás szinte minden formája megjelenik. A novellákban nem egyszer utalás történik homoszexuális kapcsolatokra is (az egyházban), de olyan történet is van, amiben partnercserés „szvingerkapcsolatról” olvashatunk.
A Dekameronban nincs politika, holott a novellák szereplői között feltűnnek királyok, fejedelmek, de semleges tónusban. A novellákban mindenféle társadalmi rétegek megjelennek: királyok, főurak, egyházi méltóságok, városi polgárok, iparosok, parasztok, koldusok. Az egyik novella szerint a francia király szemet vetett a monferratói úrnőre, aki vendégül látta őt, de az asszony mégis hű maradt férjéhez, amit a kikosarazott király tudomásul vett – jelezve, hogy Európában még a király sem teheti azt, amit csak akar.
Maga az elbeszélés folyamata jómódú közegben zajlik. Az elbeszélők jómódú városi fiatalok, akik a pestis idején kimennek vidéki birtokaikra, ahol az oszloptornácos, medencés kúriákban mesélgetik egymásnak a pajzán történeteket. Társadalmi problémák nem kerülnek szóba, osztályharc vagy ilyesmi, az egyház az egyetlen társadalmi intézmény, ami rendszeresen felbukkan, de a klérus paráználkodásainak „leleplezését” mégsem nevezném antiklerikalizmusnak, hiszen nem az egyház intézményrendszere vagy tanai ellen irányul. Inkább afféle összekacsintás ez, ami nevetségesség teszi és kifigurázza a klérust, de a nevetés itt inkább összehoz és erősít, és nem a kirekesztésre, megvetésre irányul. A papok parázna kalandjai inkább közelebb hozzák őket a világi közösséggel (szó szerint), és nem eltávolítanak: a parázna papok és apácák tettei nevetést váltanak ki, nem haragot, és senki nem indul, hogy felégesse a kolostorokat.
A Dekameron azért fundamentális mű – irodalomtörténeti, esztétikai jelentősége mellett – mert ebben az európai civilizáció legvonzóbb arca jelenik meg, ahol Európa: szabadság, jólét, hedonizmus. Szabadság, ahol lehet nevetni a világi és egyházi méltóságok fölött (mert a nevetés maga a szabadság). Jólét, ahol kőből épült városok, karcsú templomtornyok, drága kelmékben járó emberek, oszlopos vidéki kúriák, zsíros földek vannak. Hedonizmus, ami persze megint csak a szabadság egyik megnyilvánulása, a testi örömök gátlások nélküli megélése. Elviekben ezt a világot – a jólét, szabadság. hedonizmus miliőjét – jeleníti meg Bocaccio utódja, Tinto Brass némely filmjében, csak nem 14. századi, hanem 20. századi környezetben, hasonló stíluseszközökkel.