Az államszocializmus idején nagyon sok magyar történelmi regény született, de a rendszerváltás után sajnos visszaszorult ez a nagyon fontos műfaj a magyar irodalomból. Viszont a könyvesboltokat elözönlötték a külföldi, elsősorban nyugati szerzők által írt történelmi regények, melyek témája persze minden volt, csak nem a magyar történelem. (Emlékszem, akkor rengeteg történelmi regény volt az ókori Rómáról.) A 2000-es évek második fele bizonyos értelemben a magyar szellemi újjászületés korszaka, amely akkor ellenzéki-lázadó formában jelentkezett. Ez az MSZP-SZDSZ kormányzás, vagyis a későkádári elit regnálásának nyolc éve, s ez az elit látványosan érzéketlen maradt a magyar történelmi/nemzeti kérdések iránt. Ez az elit tagadta meg 2004 decemberében a határontúli magyarokat, és amúgy is, filozófiája az volt, hogy a történelem nem érdekes, semmi jelentősége, ez csak valami úri huncutság, a lényeg a gazdaság és a BUX-index.
Ezen ostoba későkádári garnitúrával szemben formálódott ez a „magyar szellemi újjászületés”, főleg az akkori huszonévesek részéről, akik kritikusan viszonyultak a rendszerváltás korának kétségtelen kudarcához, s nemzeti büszkeség dagasztotta keblüket (úgy 2008 körül volt nagy durranás az egyik sörreklám, ami már kimondottan a magyar nemzeti büszkeségre épített, s jelezte, hogy már a kommerciális ingerküszöböt is elérte ez a szellemi áramlat. „Magyarország, én így szeretlek”). A politika dimenziójában ez a rendszerkritikus lázadás a Jobbikban (jobboldalon) és az LMP-ben (baloldalon) csapódott le, melyek kimondottan generációs lázadó pártok voltak. És ekkor adott életjelet magáról sok évi tetszhalott állapotából az új magyar történelmi regény. 2008-ban jelent meg először a kecskeméti tanár, Bán János, azaz Bán Mór Hunyadi-sorozatának első darabja, A hajnalcsillag fénye.
A hajnalcsillag fénye cím talán nemcsak Hunyadi János sorsára utalhat, hanem a regényére, illetve úgy általában véve a magyar történelmi regényére. A szerző és a kiadó utalnak is arra, hogy a mű az egész magyar történelmi regény műfaját kívánja megújítani. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a Hunyadi ilyen nagy siker lesz, és ilyen terebélyesre nő majd a regényfolyam.
A Hunyadi regényfolyam valóban nagy mű, Bán Mór óriási munkát végzett. Példaszerű alapos kutatómunka előzte meg az írást.
A téma, a korszak, a magyar 15. század a lehető legszerencsésebb, több okból is. Ez a mohácsi tragédiát megelőző fénykor, amikor Magyarország Európa és a kereszténység védőbástyája volt, évtizedekig állta a sarat az Oszmán Birodalommal szemben, a Nagy Tragédia előtti utolsó dicsőséges időszak. Nem véletlen, hogy a regény is Moháccsal kezd, és a másik idősíkja a 15. század második harmada mellett 1526-1527. Ez az a kor, ami a 19. században, a magyar nemzeti ébredés idején is a leginkább megérintette nagy nemzeti szerzőinket, Arany Jánost (V. László), Erkel Ferencet (Hunyadi). A nagy romlás, a nagy nemzeti tragédia előtti utolsó dicső kor. Misztikus, balladai idők. Ugyanakkor ez a kor hálás abból a szempontból, hogy már elég sok forrás rendelkezésre áll, sok fogódzója lehet a szerzőnek, nem úgy, mintha mondjuk a 10-11. század történetét akarná megírni.
Az első kötet, A hajnalcsillag fénye szerintem önmagában nem túl erős könyv, szinte csak úgy van értelme olvasni, hogy tudjuk, egy nagy mű első fejezete ez. Ami mégis tetszetős benne, hogy Bán Mór ebben a könyvben még kerül mindenféle bántó nacionalizmust, nincsen meg benne az a román- és szerbfóbia, és neo-werbőczyánus parasztgyűlölet, ami sajnos a későbbi regényekben megjelenik. Nem akarja eltagadni, lehazudni a Hunyadi család oláh származását. Az is jó, hogy a testiség, szexualitás ilyen nyíltan megjelenik a könyvben, bár itt mintha a szerző kicsit átesett volna a ló túloldalára, mert kétlem, hogy a középkorban olyasféle szexet űztek volna, mint ami a könyvben szerepel (gruppenszex, orális szex, leszbikus szex), nyilvános szex, például, amikor a könyvben Habsburg Frigyes az előkelői jelenlétében, mindenki szeme láttára szopatja le Luxemburgi Erzsébetet. A woke-hisztéria és aszexuális ellenforradalom korában mindenesetre fontos hangsúlyozni, hogy a szexualitás normális dolog.
Luxemburgi Zsigmond élvhajhászként való bemutatása hiteles. De hogy gyengekezű is lett volna? A homoszexualitás csak és kizárólag a törökök kapcsán fordul elő, vagyis de facto negatív konnotációban, a rossz oldal attribútumaként. Ahol a törökök megjelennek, legyen az a szultáni palota vagy a csatatér, mindig szerepel a homoszexuális erőszak.
Az is a hitelességet növeli, hogy a szövegben vannak káromkodások („a kurvahétszentségit” stb.), bár finomabb, és nem igazi népi változatban.
Bán Mórnak különös tehetsége van a kínzások leírására. Hallottam egyszer vele készült interjút, amiben ő maga is megjegyezte, hogy a kínzásos részek sok olvasót meghökkentettek. S valóban. Egy jelenetben erőszakoskodó katonák lóval baszatnak meg (ez a legjobb szó) egy öregasszonyt. A karóbahúzási jelenetek antropológiai részletességgel leírtak. De van benne élve megnyúzási jelenet is, szintén érzékletes leírással. Luxemburgi Zsigmond znaimi agóniájának, halálának leírása szintén emlékezetes. Vlad Dracult úgy végezteti ki Hunyadi, hogy lenyúzatja az arcbőrét és megeteti vele. Egy női szereplőt, aki terhes, a hüvelyébe helyezett „virágzó körtével” (az vas a kínzóeszköz, amit a testnyílásba helyeznek, majd ott belül nyitnak ki) ölnek meg. A könyv egyik legbizarrab jelenete, amikor Újlaki Miklós befalaztatja a feleségét, s közben az egyik jobbágylányát hágja. Az egyik jelenetben janicsárok tömegesen erőszakolnak meg egy lefejezett görög leányt.
A második kötetben (Az üstökös lángja – 2009) már jobban kidomborodik az írói tehetség. A második kötet sokkal jobb, mint az első, sőt, az egyik legjobb az egész regényfolyamban. Ez jórészt Milánóban játszódik, s a Viscontiknak sikeresen zsoldoskodó ifjú Hunyadi majdnem kint is marad a fényes Nyugaton. Ott sok pénzt lehet keresni, az emberek vidámak, magaskultúra, költők, festők, szobrászok, Itália, napsütés. Vitéz János téríti vissza Jankót, mondván, a hazaszeretet, a haza szolgálata minden előtt. Az író általában Vitéz szájába adja a bölcsnek gondolt mondatokat, például azt, hogy a tömeg öntudatlan barmok gyülekezete, s csak a kis számú hősök viszik előre a dolgokat. Az uralkodó emberi minőségétől függ az ország sorsa.
A negyedik kötet (A hadak villáma – 2010) a második mellett talán a legjobb. A titeli tábor leírása, Habsburg Albert dicstelen vége kiváló részek.
Viszont főleg az első, talán még kicsit kiforratlan kötetekben vannak olyan részek, amik miatt a magamfajta történész olvasó a haját tépi. Például amikor az ifjú Hunyadi a király jelenlétében leszajházza a királynőt. Ilyen egyszerűen nincs! Még ma sem, nemhogy a középkorban. Hunyadi az öklével csapkodja az asztalt, és üvöltözik Habsburg Albert királlyal, miközben nyált fröcsög a szájából. S a királynő sem beszélhet így az urával, ahogy Cillei Barbara/Borbála Zsigmonddal: „Mit beszélsz, te agyalágyult vén barom!” A magyar urak a könyvben olyan hangnemben beszélnek a királlyal, mint a jobbágyaikkal.
A nyugatiak ábrázolása többnyire negatív: megvetik a magyarokat és elárulják a kereszténység ügyét. Nincs nyugati szolidaritás. A husziták megítélése egyértelműen negatív: mintha csak közönséges rablók és tömeggyilkosok lennének, akiknek egyetlen céljuk a rombolás, rablás, gyilkolás. Egyértelműen ellenségek, akiket a magyarok közül csak néhány megátalkodott jobbágy támogat. Ők pedig árulók Hunyadi (vagyis Bán Mór) szerint.
Ugyanakkor a fanatikus katolikus inkvizítorok (Marchiai Jakab, Cesarini) ábrázolása sem éppen pozitív, igaz, ők külföldiek. A jó pap Bácsi Simon pécsi kanonok, aki magyar, és a külföldi inkvizítorokkal ellentétben kevésbé radikális módszerekkel üldözi a huszitákat. Az őrült olasz inkvizítor viszont még a hullákat is kiásatja a gödörből.
A husziták és a katolikus papok esetében is ugyanaz a mérce. A magyar jó, a nem magyar (cseh huszita, olasz pap) eo ipso rossz.
Az egész regényfolyamban talán a legvisszataszítóbb rész a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés (1437) leírása. Az urak ellen kezet emelő parasztok árulók. Főleg azután, hogy oláhok is csatlakoztak hozzájuk. Szutykoknak, senkiháziaknak nevezi az író a parasztokat. Barbár, mosdatlan, szolgalelkű csürhének láttatja az erdélyi parasztokat.
A mohácsi csata után a magyar parasztok fosztogatják a hullákat. Hunyadi Budán engedelmes jobbágyokról ábrándozik, „kik mind az ő földjén fáradoznak”, esténként pedig uruk hőstetteit regélik. „Hátszegtől már minden jobbágyot megismert Hunyadi, s azok is megismerték őt: levett fejfedővel hajlongtak végig, az út mentén.” Kb. Auschwitzban a zsidók az őrök előtt, ennél népmegvetőbb ábrázolást nehéz lenne elképzelni.
A románok ábrázolása ellenségesen negatív. A románok gyakran a törökök szövetségesei, alkalmasint még náluk is rosszabbak, gyerekeket fejeznek le, öregasszonyokat erőszakolnak meg. De a fosztogató törökök és oláhok, úgymond, egymásnak is nekiesnek. Egészen bizarr párosítás, hogy, úgymond, a beáramló románok miatt tűntek volna el Erdélyből a „sámánnemzetségek”.
A románokhoz hasonlóan a szerbek is inkább a török szolgálójaként jelennek meg. Álnok, gyáva, kétszínű emberek. Rendszeresen használja a „balkáni söpredék” kifejezést a török segédcsapatokra, ami egyébként nem szokatlan a magyar historiográfiában.
A szerbek azok maga a gonosz, így ír a szerző az 1526 utáni időkről: nem is a törökökkel van az igazi baj, hanem a „rác hullarablókkal”, akik valami etnikai tisztogatást végeznek lent a délvidéken. A magyarok befogadták a szerb menekülteket, akik csak arra vártak, hogy a törökök betörjenek és elvágják megmentőik torkát. Ilyen diabolikus ábrázolása olvasható a szerbeknek. „Kegyetlenebbül irtották a magyart, mint az alig pár napja távozott török sereg.” Cserni Jován, a Fekete Ember olyan mint egy 20. századi csetnikvezér, akit csak az érdekel, hogy felkoncolja a magyarokat, beleértve a gyerekeket is. És természetesen a pestis is a szerbek miatt jelent meg Magyarországon.
Inkább a 2000-es évek Magyarországát, semmint a 15. századot izgatta a „zsidókérdés”. Bán Mór regényében azonban rendre megjelenik, van a „rossz zsidó” és van a „jó zsidó” – a Thuz testvérpár. A jó zsidó teljesen beilleszkedik, a rossz zsidó csak látszólag, miközben gyűlöli a keresztényeket.
Szintén az aktualitás igényével jelennek meg párbeszédek a magyar múltból. 1526 után a Szapolyai-tábor a magyar párt, Ferdinánd pártja a nyugatosoké, mint ahogy ez egyébként a „nemzeti” történetírásban divatos. A nyugatosok lenézik és megvetik a magyarokat, csaknem ugyanazokkal az öngyarmatosító-népmegvető szavakkal, mint a korunkbeli urbánus értelmiségiek egy része (a regényben ennek Oláh Miklós az archetipikus megjelenítője, 10. kötet, Vihartépte zászlaink – 2019).
A 12. kötetben (Angyal a kapuk felett – 2023) a mai naiv balos-liberálisok prototípusa. Philantropenosz (azaz ’emberbarát’) úgy hiszi, hogy nincs szükség fegyverre, csak magaskultúrára, s ő támogatja a török „bevándorlók” özönét Konstantinápolyba, elutasítva a gondolatot, hogy ezek alkalmasint az Iszlám katonái vagy kémek lehetnek. Philantropenosz természetesen kozmopolita és antipatrióta, avítt dolognak tartja a hazafiságot, és alig várja, hogy keblére ölelje a muszlimokat (mintha valami német zöld aktivista lenne).
A magyar urak persze intrikusok, nagy haragúak, de mégiscsak ők a magyar urak. Hunyadit az különbözeti meg ebből a társaságból, hogy nem vesz részt az intrikákban, és ez a jó! Hunyadi ellenpólusa az örök intrikus Cillei Ulrik, akit nem pusztán az érdekel, hogy saját magának jó legyen, hanem az is, hogy másoknak, azaz a magyaroknak rossz. „Mindenüket el kell vennünk! Mindenüket! A büszkeségüket! A rátartiságukat! A bátorságukat, az önbizalmukat! Nincs joguk egymásra nevetni! Nincs joguk együtt énekelni! Nincs joguk szeretni egymást! Nincs joguk boldognak lenni! Elég, ha egész életükben kúsznak, másznak, és az általunk a porba vetett alamizsnát szedegetik…” – mondja.
A városok rosszak. Buda, Konstantinápoly, Szeged. Bűz, ürülék, mocsok, koldusok, szajhák, szennylé – ez a városok világa.
V. László és Ulászló – illetve a mögöttük álló érdekcsoportok – harcában egyértelműen Ulászló-párti. V. László tábora lenne a németpárt, Ulászlóé pedig a magyar-lengyel párt.
Kíváncsi voltam, hogyan ír az 1444-es szegedi békéről. Amikor is ugye Magyarország 1444 augusztusában roppant előnyös feltételekkel békét kötött a törökökkel, majd Jagelló Ulászló király, megszegve a békekötést, mégis hadjáratot vezetett a törökök ellen, ami a várnai tragédiába torkollott novemberben. Az író szerint természetesen a külföldiek tehetnek mindenről. Cesarini pápai nuncius volt az, aki belevitte a magyarokat az esküszegő hadjáratba, miközben az európaiak cserben hagytak minket. Természetesen az író világában az a Brankovics György szerb despota is áruló, aki nem lett esküszegővé. A genovaiak pedig egyenesen a törököket segítik (igaz!).
Az is korrekt, ahogy leírja, hogy a katolikusok serege a Balkánon erőszakosan lépett fel az ortodox lakossággal szemben (pár évvel a firenzei unió után), persze ezért is Cesarini pápai nuncius a felelős. Ulászló király hősi haláláért is a várnai csatában közvetlenül Cesarinit teszi felelőssé. Jól leírja, hogy Bizáncban milyen ellentét volt a ortodoxok és uniópártiak között.
Magát a várnai csatát természetesen árulás miatt vesztettül el, mondani se kell, hogy a románok miatt, akik szerfölött örülnek a magyar kudarcnak.
A Hunyadi-történet mellett a kerettörténet a mohácsi csatával indul. A 10. kötetben a kerettörténet már érdekesebb is, mint a nagyon bő lére eresztett, túlírt és szétfolyó 15. századi szál. A pozsonyi kémkedés sztorija nagyon szórakoztató és elmés epizód a regényfolyamban.
Összességében, a Hunyadi-sorozat egy neo-werbőczyánus szemléletű történelmi regény: népmegvető, parasztgyűlölő, etnofób a nem magyarokkal szemben (kivéve a kunokat, akik mindig jók). De hatalmas munka van benne, s végül is respect az írónak, aki ismét népszerű és fontos műfajjá tette a magyar történelmi regényt. A művet a hatalom is keblére emelte, de a filmes változat, mely különben jól sikerült, szerencsére mellőzi ezeket a neo-werbőczyánus elemeket.