2026. április 12-én a magyarországi parlamenti választásokon megsemmisítő vereséget szenvedett a korábban leválthatatlannak tűnő, 2010 után négy kétharmados győzelmet bezsebelő hatalmi párt, a Fidesz. A Fidesz kis híján 2,5 millió szavazatot szerzett, ami önmagában egyáltalán nem rossz eredmény (2014-ben ennél kevesebb vokssal tudott kétharmados győzelmet aratni…). A 2024-ben felbukkant Tisza párt viszont elsősorban a kiugrott egykori Fidesz-kegyenc Magyar Péter tehetségének és munkájának köszönhetően 3,38 millió szavazatot tudott bezsebelni, ami abszolút rekord a magyar választások történetében. Látható, hogy elsősorban protestszavazatokról volt szó, amit egy látszólag „random” szerveződött, átláthatatlan hátterű, hivatalosan alig két tucat taggal rendelkező pártra adtak le. A választások előtti hónapokban már felfokozott és robbanásveszélyes hangulat volt az országban, mégpedig azért, mert a Fideszt és személyesen a miniszterelnököt elementáris gyűlölet és népharag övezte (és ezzel szemben állt a kormánypárti rajongók megmaradt, de továbbra is jelentős tábora). Ilyen gyűlölet és ellenszenv emlékeim szerint senkivel szemben nem mutatkozott meg az elmúlt időszakban. 2009/2010-ben az MSZP-vel szemben sem, bár a szocialistákat a legtöbben megvetették, de ilyen mértékben nem gyűlölték. S az 1989-es rendszerváltás idején sem volt népharag az MSZMP-vel szemben. Az egykori kormánypártban és köreikben láthatóan ma sem értik, mi történt, csak tátognak mint a partravetett hal. Mégis, mi az oka a Fidesz bukásának (amit én már a Fidesz 2022-es győzelme után előrejeleztem)?
1. Magyarországon (is) egy elképesztően erős generációs konfliktus bontakozott ki az elmúlt években. A fiatalok valósággal fellázadtak az „öregek” ellen. Személyesen is tapasztaltam, a környezetemben is, de a külvilágban is, hogy az „öregek” elleni hangulat nagyon magas fokra hágott. Ez már a 2022-es választás idején is észlelhető volt, amikor TikTok videók tömkelegében az „öregeket” tették felelőssé a Fidesz győzelme miatt, és amiért, úgymond, „tönkreteszik az országot.” Most is számos hírt lehetett hallani arról, hogy családokban az öregek és fiatalok egymás ellen fordultak, illetve a fiatalok agitálták az öregeket, hogy ne szavazzanak a Fideszre, ne tegyék tönkre a jövőjüket. Ez a generációs ellentét így jelent meg a politika szintjén, tehát kicsit ironikus módon a Fidesz kapcsolódott össze az „öregekkel,” de inkább egy általánosabb jelenségről van szó. A fiatalok úgy általában véve fellázadtak az öregek ellen, őket hibáztatják Magyarország sanyarú sorsa miatt. S nemcsak arról van szó, hogy az öregek elszívják a levegőt a fiatalok elől, elfoglalják a pozíciókat, hanem arról – ahogy egyszer egy Puzsér Róbert jól megfogalmazta – hogy az öregek azt akarják, a fiatalok az ő életüket, az ő történetüket vigyék tovább, s nem engedik meg, hogy az ifjabb generáció a saját történetét valósítsa meg. Ráadásul a magát „nagy generációnak” gondoló nemzedékről kiderül, hogy nem egyszer a leghitványabb emberi minőséget képviselik, a széchytamások, eszenyienikők, gyárfástamások stb. felhatalmazva érezték magukat a legalantasabb emberi viselkedésre. S itt nemcsak egyéni aberrációkról van szó, hanem iskolákról, amikor az edző, rendező, tanár, üzletember azt hiszi, hogy neki joga van másokat megalázni. Ez a generációs konfliktus úgy tűnik, a választásokkal, a Tisza győzelmével, melyet példátlan módon százezerek – fiatalok! – ünnepeltek az utcákon a visszaszorult, de nem ért véget.
2. Az a gazdaságpolitika, melyet a Fidesz is folytatott, járhatatlanná vált. Magyarország lényegében 1979, a nagy energiaválság óta ugyanazt a gazdaságpolitikát folytatta kormányoktól függetlenül. Azaz: vonzóvá kell tenni az országot a nyugati befektetők számára, majd ők hoznak technológiát, piacot és munkakultúrát, ők teremtenek munkahelyeket, ezért le kell nyomni a béreket, fel kell számolni a munkavállalói érdekképviseleteket, folyamatosan gyengíteni kell a forintot. A lényeget tekintve ezen modell mellett nyilatkozott különböző formában Bokros Lajos (MSZP), Bauer Tamás (SZDSZ), Kövér László (Fidesz). A nüanszokat tekintve lehetnek különbségek, például a Fidesz igyekezett megteremteni egy saját bázist is, míg a szociálliberálisok (talán azért is, mert az elit pozíciókat eleve ők tartották megszállva) inkább mindent odaadtak a külföldieknek, de alapvetően ez volt a magyar gazdaságpolitika az 1980-as évektől. Ez az „összeszerelőüzem-modell” lehet hogy indokolt volt az 1980-as években, de mára világos, hogy csak lemaradást és szegénységet produkál az ország egésze számára. Ehelyett valami olyasmi kellene, ami „magas hozzáadott értéket” képvisel, az egyetlen kitörési pontnak a tudomány és az oktatás, úgy általában véve a kultúra mint olyan fejlesztése látszik, vagyis azok a területek, melyeket oly látványosan alázott és haszontalannak tartott a Fidesz rendszere Parragh Lászlótól Lázár Jánosig.
Hogy mi az új kormány elképzelése a kívánatos gazdaságpolitikáról, azt nem lehet tudni, valószínűleg semmi. Inkább a piac „láthatatlan kezét” kell sejteni a választások utáni látványos forinterősödésben, ez talán az EU-s források sokat emlegetett hazahozatalán kívül annak a bizalomnak a jele, hogy az új vezetés esetleg felhagy a forintgyengítő összeszerelőüzem-modellel. Valamilyen változást úgyis ki fog kényszeríteni a „valóság.”
3. Korrupció és hatalmi gőg. 1989 januárban, amikor Pozsgay Imre bejelentette, hogy 1956 mégiscsak népfelkelés volt, nem ellenforradalom, azt mondta, hogy az egy, a nemzetet megalázó uralmi forma elleni felkelés volt. Nos, azt hiszem a magyar társadalom 1990 után ha nehezen is, de elfogadta, hogy a nagypolitika és a korrupció így vagy úgy, de kéz a kézben jár. Amit azonban a Fidesz vezetői, s maga Orbán Viktor tettek az elmúlt években ezen a téren, már nem pusztán afféle „csurran-cseppen” volt, hanem a nemzetet, a magyar népet megalázó korrupció és lopássorozat. A Fidesz-klientúra kastélyai, semmire elszórt milliárdjai, s az ezzel együtt járó hatalmi gőg – amit utoljára talán a helikopterező Kóka János SZDSZ-es miniszternél láthattunk, de nála is ez inkább személyes abberáció volt, a Fidesznél meg inkább rendszerszintű – különösen bicskanyitogató volt, miközben a közszolgáltatások lerohadtak a vasúttól a kórházakig, úgy, hogy a saját klientúrának esztelenül lapátolták ki a pénzt. Vajon Orbán tényleg nem látta át, hogy a tűzzel játszik? Mi szüksége volt a zebrákra és Hatvanpusztára? Ráadásul a volt miniszterelnök magyarázatai, hogy neki aztán semmi köze közvetlen környezete elképesztő meggazdagodásához, arról tanúskodott, hogy Orbán tényleg hülyének nézi a népet – s ez azért Orbán állítólagos kiemelkedő képességeit is megkérdőjelezi. Nem volt még hatalom, amely ennyire nyíltan és leplezetlenül lenézte a magyar népet, mint a Fidesz. Azt hiszem, igazából ez a gyűlölet oka, és teszi lehetetlenné Orbán visszatérését. (Orbán a jelek szerint a sajátjait is lenézi, mert látványosan hátat fordított nekik a vereség után. Csak Székelyföldre ment el. És a legújabb adatok szerint a Fidesz-szavazók többsége is mára kiábrándult az egykori miniszterelnökből).
4. Kapcsolatok Európával, külső beavatkozás. Én egyetértettem és egyetértek az előző kormánnyal abban, hogy Magyarországot távol kell tartani mindenféle háborútól. Isten őrizzen hogy megint valami Horthyk és Werth Henrikek küldjék esztelenül meghalni a magyarokat a Don-kanyarba. De a magyar társadalom azt kívánta, hogy Magyarország hozza helyre a kapcsolatait az Európai Unióval. Soha nem értettem, hogy mi szükség volt a brüsszelezésre, az Állítsuk meg Brüsszelt! plakátokra már a 2010-es évek elején. Az más kérdés, ha vannak nézetkülönbségek (például ami a migránsügyben volt) akkor ki kell állni a magyar érdekekért. A magyar társadalom egyértelműen EU-párti, miközben 2026-ra a mélypontra süllyedtek Brüsszel és Budapest kapcsolatai. Igen, Brüsszel nyíltan beavatkozott a magyar választásokba, visszatartva a „forrásokat.” De a magyar társadalom úgy ítélte meg, hogy nem szabad szakítani az EU-val, ami mégiscsak nemzedékek álma volt és az életünk úgy alakult, hogy nem tudunk, és nem is akarunk az EU nélkül élni. Igen valószínű, hogy más – bizonyos jelek szerint feltehetően brit, aminek oka, hogy Ukrajna legfőbb szövetségese, az Egyesült Királyság nagyon nem jó szemmel nézte a magyar kormány külpolitikáját – titkosszolgálati beavatkozás is történt a választási kampányba, manipulációkkal, dezinformációkkal, propagandával. Talán ennek a része lehetett a gödi gyár „ügye”, a Zsolti-bácsi ügy, a magyar külügyminiszter lehallgatása és mások (az aranykonvoj-ügyről az igazságot feltehetően csak hosszú-hosszú évtizedek múltán tudja meg a közvélemény, amikor már senkit nem fog érdekelni a dolog. Mindenesetre a reakciókból az látszik, hogy itt valakiknek nagyon az érzékeny pontjára léptek). Persze ezek a titkosszolgálati manipulációk nem lehettek volna eredményesek ha nincs mögöttük valós társadalmi érzület, ami az álhíreket és dezinformációkat fel tudta kapni.
Ez a Fidesz vereségének oka.
Már jónéhány hónappal a választások után feltűnt még valami, mélyebb összefüggés. Úgy látom, hogy 2026-ban valójában az 1989-es nemzeti konszenzus került felmondásra. Erre három elem utal.
Mint ismert, az 1989-es rendszerváltást a magyar nép alapvetően passzívan nézte végig. Elhitte a szélhámos politikusok és a mindennapi életről mit sem tudó szobatudós értelmiségiek jelszavait arról hogy a rendszerváltás után itt csakhamar Ausztria lesz. Mindössze két ügy volt, ami valóban tömegeket tudott megmozgatni 1988-1989 folyamán Magyarországon (Budapesten).
Az egyik az erdélyi magyarok ügye, amikor a falurombolás és az erdélyi magyarok üldözése miatt valóban tömegek vonultak ki az utcákra. Akkor egy új nemzeti konszenzus született, ami több évtized passzivitása után ismét a magyar nemzet részeként tekintett a határontúli magyarokra, s ez a folyamat főleg az erdélyi magyarok vonatkozásában kulminálódott. 2026-ban viszont megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a magyarországi magyar társadalom elképesztő ellenszenvvel, már-már gyűlölettel viszonyul főleg az erdélyi magyarok irányába és az erdélyiek sem maradnak adósak. A konfliktus most elsősorban abban jelenik meg, hogy az erdélyi magyarok szinte egy tömegben a Fideszre szavaztak, de ennél mélyebb okok is vannak, úgy általában véve a határontúli magyarok jogainak visszavonását követelve. Úgy tűnik, hogy az 1989-es magyar nemzeti konszenzus megrendült (a helyzet szerintem súlyosabb, mint a rossz emlékű 2004 decemberi népszavazás idején, mert ott akkor csak materiális szinten jelent meg a határon túli magyarok elutasítása – elveszik a munkahelyeinket, pénzünket! – de nem vonták kétségbe a magyar nemzethez való tartozásukat, most viszont azt érzékelem, hogy sokan valósággal ki akarják őket lökni a „nemzet testéből”).
A másik 1989-es konszenzus a vízlépcső ügye volt, hogy a politikailag aktív közönség elutasította a bős-nagymarosi vízlépcső megépítését. Ebben persze az akkori Fidesz is fontos szerepet játszott, nemcsak 1989-ben, de 1998-ban is Orbánék egyik fő választási üzenete az volt, hogy ők nem építik meg a vízlépcsőt. A 2026 augusztusi Duna-válság, az alacsony vízszint és energetikai dráma után úgy tűnik, dominánssá kezd válni az a vélemény, miszerint a vízlépcsőt meg kellett volna építeni. Szóval ezen a téren is felmondásra kerül az 1989-es konszenzus.
A harmadik pedig maga a Fidesz. Még 2012-ben írtam, hogy a Fidesz a rendszerváltás utolsó reménye. A Fidesz volt az utolsó rendszerváltó párt, amely most elbukott, bár tagjai még most is ott ülnek az Országgyűlésben, Németh Zsolt talán az utolsó mohikán, aki 1990 óta minden képviselőtestületben ott ült.
Így tehát a Fidesz 2026-os bukása ebbe a szélesebb történelmi környezetbe illeszthető.