Kissé illeszkedve az előző bejegyzésemhez, mintegy annak gondolatát továbbfűzve az európai parlamenti demokráciák kedvezőtlen tendenciáiról írnék, arról, hogy az 1945 után megszokott „parlamenti váltógazdálkodás” kiüresedni látszik, a többpártrendszerek mintha formalitássá válnának, gyakorlatilag „leválthatatlan” hatalmi konstrukciók formálódnak.
Nemcsak Magyarországra igaz ez, hanem kontinensünk több országára is. Lássuk csak:
Oroszország: az Egységes Oroszország a domináns hatalmi párt. Ennek van ugyan jobb- és baloldali ellenzéke is, néha még le is lehet győzni a hatalmi pártot, melynek azonban domináns pozíciója a válságtünetek ellenére megkérdőjelezhetetlen.
Ukrajnában a 2014-es Majdan döntötte meg a parlamentáris demokráciát, amikor de facto az utca vette át a hatalmat, a választott hatalmi konstrukciók összeomlottak. Az ország összeomlása, a politikai apátia, a gazdasági csődhelyzet, a háború, a szomalizáció és terror árnyékában létrejött nagy hatalmi blokk minden válságjelenség ellenére, mivel alternatíva nélküli, jól szerepelt a 2015 őszi önkormányzati választásokon. Ennek van szélsőjobboldali ellenzéke (a baloldali ellenzéket adminisztratív úton felszámolták).
Magyarországon tudjuk mi a helyzet, a domináns hatalmi párt, a Fidesz helyzete megingathatatlan, a neoliberális álbaloldal és a szélsőjobboldal csak regionális szinten tud győzni.
Hasonló irányban mozdult el Lengyelország, ahol a nemrég tartott parlamenti választásokon olyan történelmi győzelem született, melynek eredményeképpen a Jog és Igazságosság koalíciós kényszer nélkül alakíthat kormányt (ami még nem fordult elő a rendszerváltás utáni Lengyelországban). Az már csak „hab a tortán”, hogy a baloldal (vagy inkább álbaloldal?) törvényhozási képviselet nélkül maradt.
Németországban is a politikai konkurencia szűkülése látható. 1945 után két nagy blokk, a szocdemek és konzervatívok váltógazdálkodása működtette sikeresen Németországot, ahol immáron hosszú ideje nagykoalíció tevékenykedik konzervatív (volt NDK-s) kancellárral. És ennek a nagykoalíciónak nincs alternatívája. Hiába csökken Merkel népszerűsége, ennek semmi jelentősége…
Nagy-Britanniában szintén alternatíva nélküliek a konzervatívok. A Munkáspárt állítólag balra mozdul, de nem világos, mi ennek az elméleti alapja. A szélsőjobb egyelőre partvonalon van (egyébként pedig most hallom, hogy Nagy-Britanniában arra kötelezik az internetszolgáltatókat, tárolják a felhasználók adatait, hogy a hatalom tudhassa, ki milyen oldalakat nézeget…)
De hasonló példákat lehetne hozni a Baltikumból, ott van Szlovákia…
Úgy tűnik, csak a válságban lévő Mediterráneum térségében élő organizmus a pártrendszer. Ott tűnnek fel mindenféle új, rendszertagadó sikeres pártok, mint a görög Sziriza, az olasz viccpárt, a spanyol Podemos.
A nagyhatalmak közül még Franciaországban nem kristályosodtak ki teljesen az erőviszonyok. Az elnök baloldali, de a legerősebb párt Sarkozy jobboldali néppártja és a szélsőjobb (mindkettő egyébként oroszbarátságával tűnik ki).
Vagyis azt látjuk, hogy Európa északi és keleti régiójában a pártrendszerek kiüresednek, a többpárti demokrácia egyre inkább formálissá válik, kialakul egy de facto privilegizált bürokrata-politikus-„opricsnyik” réteg, növekszik a hatalom társadalmat ellenőrző szerepe és lassan kezdenek megjelenni a „karizmatikus vezetők” (Orbán, Merkel, Cameron) is.
Ezen a blogon is már többször idéztem egy orosz újságíró szavait, még 2011-2012 táján mondta, hogy a putyinizmus nem Oroszország jövője, hanem Európáé. Hát tessék…Európa szép lassan csúszik át a „putyinizmusba”.
(https://nepibaloldal.blog.hu/2015/11/09/europa_lopakodo_putyinizmus)