Salzburg (2014)

Életemben egyszer voltam eddig Ausztriában, valamikor 1989-ben, amikor magyar bevásárlóturisták tömegei özönlötték el Bécset. Hirtelen elérhetővé vált a világútlevél, a szocializmusban, hiánygazdaságban (bár a szocialista Magyar Népköztársaság a bőség földje volt a Szovjetunióból vagy Romániából nézve…) nevelkedett magyarok százezrei, sőt, milliói keltek útra Ausztriába, hogy személyesen is megtapasztalják a kapitalizmus, a Nyugat, a csillogó boltok és az óriási bevásárlóközpontok titokzatos világát, és – akkor még nagy presztízsértékkel bíró – nyugati árukat szerezzenek be maguknak.

Emlékszem, busszal mentünk Bécsbe, hisztiztem a szüleimmel, hogy menjünk el megnézni a Schönbrunnt, de persze ebből nem lett semmi. Homályos emlékeim vannak erről az útról. Bécs: szürke házak, macskaköves utcák, fiákerek, piros villamosok, kávéillat, fénylő kirakatok. Bécsből kifelé vezet valami nagy bevásárlóközpont, a nevét már elfelejtettem, de emlékszem, a nevét olyan áhitattal ejtették ki a magyarok, mintha valami katedrális lenne. Tulajdonképpen az is volt, a fogyasztói társadalom egyfajta, rebegő ajkakkal kiejtett nevű katedrálisa.

Bécsben szembesültem először a kapitalizmussal. Sokkoló élmény volt. A magyar bevásárlóturisták özönére készülve magyarul jól-rosszul beszélő árusok lepték el a bécsi utcát. Gondolom ránézésre kiszúrták a vasfüggönyön túlról érkezőket. Most is előttem van, egy apró termetű, magyarul törten beszélő nő lépett elénk a bécsi utcán: kezünkbe nyomott egy csomó parfümöt, megjegyezve, hogy mindez ingyen van, tegyük csak el. Anyám szégyellősen forgatta a dobozokat, majd a nő határozott unszolására a táskájába rakta őket. A végén jött persze a feketeleves. Miután beraktunk a táskába néhány parfümöt, az árus kijelentette, hogy persze, minden ingyen volt, de csak akkor, ha megvesszük még a következő parfümöt is, aminek olyan ellenértékét kérte, ami tartalmazta az összes kencefice árát. Még szinte most is érzem a becsapottságot, amit éreztünk, lám, elraktunk a táskába egy csomó parfümöt, úgymond ingyen, visszaadni megalázó lenne, ígyhát kifizettük a nagy pénzt az egyetlen tubusért. Ugyanezt akarták eljátszani velünk egy bevásárlóközpontnál csokival. Mély nyomot hagyott bennem ez az utcai jelenet. Nem mind arany ami fénylik, úgy éreztem, becsapás ez a fajta kereskedés. Amúgy mi csak pár apró dolgot vettünk, nem hűtőgépet. Csak egy piros napernyőt, meg apró haszontalanságokat…

Legközelebb 2005-ben voltam Ausztriában, de csak átutazóban. Az autópálya szürke aszfaltján kívül, a szürke kerítésen túl nem sokat láttam.

Az asszony már régóta unszolt, hogy Salzburgba szeretne menni, úgyhogy végül spontán módon a 2013-as szilvesztert ebben a városban töltöttük. Erős hatással volt rám Salzburg. Maga a város szép, szép, de mondjuk Brassó is van ennyire csinos.

Első benyomás a pályaudvarról kilépve: rengeteg a szemét. Eldobált cigarettacsikkek, műanyag poharak, papírfecnik, és nemcsak az állomás közelében, de a belvárosban is. Megdőlt egy toposzom a kínosan tisztaságszerető németekről (osztrákokról). Mikor megérkezünk, sötét van, nem látni a város panorámáját, csak épületeket. Rövid keresés után egy belvárosi szállodában kötünk ki. Az épületet 1353-ban emelték és a 16. század óta funkcionál szállodaként! Hát igen, arra gondolok, mikor is volt itt utoljára háború (később olvasom: 1944-ben az amerikaiak lebombázták Salzburgot, melynek során a város épületeinek fele megsemmisült), a tulajdonviszonyok teljes átrendezése…

Rengeteg az orosz turista, a belvárosban kb. minden második ember oroszul beszél. A turisták inkább középkorúak vagy idősebbek, de nagyon sok a helyi – legalábbis németül beszélő – fiatal. Ez különös kontrasztot ad a városnak: az ódon, régi, középkori házakat és utcákat fiatal élet tölti meg (a magyarországi városok népessége kimondottan öregnek tűnik). Este battyogunk át az egyik hídon, egy fiatalokból álló társaságban egy kamaszlány kihívóan üvölt a szemben álló fiúnak, „die Pussy, die Pussy”. Egyébként nagyon, de nagyon sok a szép nő, üdítő látvány. Újabb toposz dől meg bennem a német (osztrák) nők idehaza sokat emlegetett rútságáról.

Az épületek persze szépek, a dóm, a ferences templom, a várost övező hegyek és erődök, de a köveknél az emberek jobban visszaadják a város hangulatát. Salzburg élő város. Régi, mozdulatlan, de ugyanakkor eleven, lüktető – és nemcsak a turisták tömegei miatt. Nézem az arcokat. Eszembe jutnak a katolikus sváb/német/osztrák telepesek, akik talán éppen innen is kiindulva megindultak keletre, Magyarországra, valamikor a 18. században, hogy letelepedjenek a termékeny sík, lankás földre, amit csak nemrég óta hódítottak vissza a töröktől a Habsburgok…Némely salzburgi arcban mintha alföldi ismerőseim köszönnének vissza…A lány, aki a pocsék, de méregdrága forralt bort árulja a Dómnál a szilveszteri forgatagban, kiköpött M. A., majdnem rá is köszönök. Tőle öt méterre egy szemüveges családanya riszálja magát az újévi koncert zenéjére, mintha K.-né lenne Soltvadkertről.

Mit hoztak magukkal ezen emberek ősei Magyarországra? Nyugati kultúrát, katolicizmust… talán a legfontosabb, ami megkülönböztette őket a magyar szegényparasztok, zsellérek, cselédek, agrárproletárok tömegeitől, a tulajdonosi szemlélet. Ezek az emberek szabadok voltak, a munka számukra nem kényszer volt, hanem az önmegvalósítás eszköze. Emiatt volt az, hogy a Dél-Alföldön a sváb falvak, sváb porták voltak a legtakarosabbak, a svábok voltak a legjobb gazdák, a leggazdagabbak.

Az újévi koncerten az emberek fesztelenül és felszabadultan viselkednek. 21. századi emberek középkori környezetben. Ausztria, modernizáció, Nyugat…

Salzburg, Mozart városa, mindenütt Mozart. Mozart-ház; a ház, ahol Mozart született; Mozart-fesztivál; Mozart-híd; Mozart utca; Mozart szobra; Mozart képek az ablakokban; Mozart-csoki 5 méterenként; Mozart-likőr; Mozart-hűtőmágnes. Túl sok is talán ez a lépten-nyomon Mozart, értem, hogy ez brand, de kicsit fantáziatlannak és idővel már idegesítőnek tűnik…

(https://nepibaloldal.blog.hu/2014/01/03/salzburg_207)